A végső győzelem - A Nagy Küldetés, 11. rész

Rick Joyner: A végső győzelem Posted: 13 Mar 2013 06:39 AM PDT A végső győzelem - A Nagy Küldetés, 11. rész 2013., 11. hét Rick Joyner Word for the Week / Heti Üzenet A biztos prófétai beszéd azt a kijelentést tárja elénk, hogy sebesen haladunk a világosság és a sötétség közötti végső, legnagyobb csata felé. Már az is nagy kiváltság és megtiszteltetés, hogy ezekben az időkben élhetünk, viszont nekünk sokkal magasabb rendű célkitűzésünk van annál, hogy csupán elviseljük ezt az időszakot - azért vagyunk itt, hogy részt vegyünk a kereszt óta számított legnagyobb győzelemben, a világosság végső győzelmében a sötétség felett. Ezt olyan igehelyeken láthatjuk, mint például az Ézsaiás 60:1-3: Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.  Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.  És pogányok jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez. Láthatjuk tehát, hogy ugyanakkor, amikor sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, akkor az Úr dicsősége feltámad az Ő népén. Ennek az lesz a következménye, hogy a nemzetek a világossághoz fordulnak. A világosság győz, és nem a sötétség. Ez a legerősebb keresztények által fog megtörténni, akiknek az élete a minden fundamentumok között a legerősebbre épült, amely nem fog megrendülni a bekövetkező események során. A legerősebb keresztények mindig a legjobb tanítványok, hiszen ez az ösvény vezet a Krisztusban való érettségre. A világosság legnagyobb győzelme a sötétség felett mindörökre Jézus keresztje marad. Soha semmi nem fogja tudni nagyszerűbb módon bemutatni Isten szeretetét és az Ő jellemét, mint a kereszt. Ha az a célunk, hogy olyanok legyünk, mint Ő, és az Ő cselekedeteit akarjuk cselekedni, akkor nekünk is naponta fel kell vennünk a keresztünket, hogy Őt kövessük, miközben letesszük az életünket Őérte és azokért, akikért Ő meghalt (lásd Lukács 9:23). Isten szeretetét és a jónak a gonosz feletti hatalmát a legkiemelkedőbben a kereszt mutatja be. Ahogy a Jelenések könyvében láthatjuk, Jézust örökké úgy fogják ismerni, hogy Ő a Bárány. Ő azt mondta, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki leteszi az életét a barátaiért (lásd János 15:13), de Jézus annál is többet tett, hogy letette az életét. Kiüresítette magából az isteni természetet, hogy közülünk valóvá váljon, és az egyik legrosszabb helyen élte le az életét, az egyik legkisebb és legmegvetettebb nép között. Minden nap, amit a földön megélt, nagy áldozat volt a számára, majd megtette a legnagyobb áldozatot is, amikor elfogadta a kínzást és megaláztatást. Jézussal és az Ő áldozatával azonosulni bizonyára a legnagyobb megtiszteltetés, amit valaha kaphat az ember, nem csak ezen a földön, hanem az egész teremtett világban és az örökkévalóságban. Ez a végső elhívásunk, a végső megtiszteltetésünk, és az Ő tanítványai alapvető felelőssége. Ahogy Ő mondta a Lukács 14:27-ben: "És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom." Az igazi keresztény élet, ami azt jelenti, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, áldozatot hozó élet. Ez egy olyan élet, amelyben a legalapvetőbb elkötelezettség az, hogy az Ő akaratát keressük és cselekedjük, nem a magunkét. A kereszt volt az a hely, ahol Jézus elszenvedte a legnagyobb igazságtalanságot, de nem bosszulta meg, és az Atyától sem azt kérte, hogy álljon bosszút, hanem azt, hogy bocsásson meg. Ez a legnehezebb feladata minden embernek, a tanítványoknál viszont alapvető felelősség - hogy forduljon el a bosszútól, még ha igazságos is lenne, és bocsásson meg. Miközben kibontakozik a világosság és sötétség közötti küzdelem, a mi győzelmünket nem az ellenségeink pusztulása jelenti, hanem az üdvösségük. Jézus azért ment a keresztre, hogy pont azokat üdvözítse, akik üldözték, sőt konkrétan azokért, akik épp akkor kínozták. Mi, keresztények, gyakran jutunk arra az elhatározásra, hogy megbocsátunk, de titokban azt reméljük, hogy az Úr majd igazságosan ítél, Jézus viszont ezen is túllépett. Nem akarta, hogy az Atya elégtételt vegyen Őérte - sőt, azt kérte az Atyától, hogy bocsásson meg nekik. Ez a legnagyobb megbocsátás és a legnagyobb szeretet. A megbocsátás talán a legnehezebb dolog, viszont ez a kereszténység tanításának a legalapvetőbb területe, valamint a keresztény érettség legbiztosabb jele. Mivel azt a feladatot kaptuk, hogy naponta vegyük fel a keresztünket, ezért a megbocsátásra is naponta kell keresnünk a lehetőségeket. Sokan úgy hiszik, hogy addig nem kell megbocsátaniuk, amíg az, aki rosszat tett velük, meg nem bánja. Ez nem ugyanaz, mint amit Jézus tett. Ő akkor bocsátott meg nekünk, amikor még a bűneinkben voltunk. Később egyesek elismerték az Ő nagy irgalmát, mások nem, de Ő így is megbocsátott nekik, ezért nekünk is ezt kell tennünk. Az, hogy megbocsátunk valakinek, nem jelenti azt, hogy ne lennének következményei a bűnének. Olyan egyéb szellemi törvényszerűségek érvényesülnek itt, mint például a Galata 6:7 "Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg: mert amit az ember vet, azt aratja is." Mindazáltal, papokként az alapvető elhívásunkba tartozik közbenjárni a vétkezőkért, hogy irgalmat és kegyelmet keressünk számukra. Ez a törvényszerűség, hogy amit vetünk, azt aratjuk, a mi életünkben is működik, amikor megbocsátunk másoknak. Ha irgalmat akarunk aratni, akkor meg kel tanulnunk irgalmat vetni, minden adódó alkalommal. Ha kegyelmet akarunk aratni, akkor kegyelmet kell vetnünk minden adódó alkalommal. A kereszt-élet naponta nyújt lehetőségeket arra, hogy kegyelmet és irgalmat tanúsítsunk, és mivel képesek vagyunk megtenni ezt, ezért ugyanazt fogjuk aratni is. --- Fordítás: Országh György