Az önfeláldozó élet - A Nagy Küldetés, 9. rész

Az önfeláldozó élet - A Nagy Küldetés, 9. rész 2013., 9. hét Rick Joyner Word for the Week / Heti Üzenet Dietrich Bonhoeffer írta egyszer, hogy "Amikor Krisztus elhívja az embert, akkor a behívó arra szól, hogy az ember jöjjön el meghalni." Ez a pontos összegzése annak a tanítványságnak, amelyre el vagyunk hívva. Vannak előnyök is, ráadásul sokkal csodálatosabbak, mint amit valaha felfoghatnánk. Ennek ellenére az igaz kereszténység önfeláldozó életet jelent, amit már nem magunknak élünk, hanem Neki. Amikor Jézus elhívott egyes embereket, akkor először a legnehezebb követelményeket sorolta fel, nem pedig az előnyöket. Sőt, valójában alig mondott valamit az előnyökről mindaddig, amíg nem váltak valódi tanítványokká. Némelyek nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy az Úrnál is jobban tudják csinálni ezt, mert ők arra próbálják rávenni az embereket, hogy az előnyök miatt kövessék Őt - viszont valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy a kereszténység ilyen mélyre süllyedt, és hogy olyan ritkán lehet találkozni olyan emberekkel, akik Krisztus igazi tanítványai. A Szentírásban rögzített első kijelentés, amit az Úr mondott a tanítványsággal kapcsolatban, arról szól, hogy a tanítványait ugyanúgy fogják üldözni, mint Őt. A következő pedig a Lukács 14:26: "Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom." (Kecskeméthy ford.) Eben a szövegben a "gyűlöli" szó valamivel erősebb, mint ahogy fordítani kellett volna, ami talán úgy lett volna pontosabb, hogy "kevésbé szereti". Mindenesetre azt egyértelműen állítja az igevers, hogy a Krisztusnak való elkötelezettségünk az életünkben szereplő minden más kapcsolatnál fontosabb kell, hogy legyen. Vagy az Úr lesz mindenek Ura, vagy egyáltalán nem lesz az Urunk. Annak vagyunk a szolgái, akinek engedelmeskedünk. Ennek azért kell így lennie, mert mindig a hozzánk legközelebb állók fogják a legnagyobb nyomást gyakorolni ránk, hogy vállaljunk kompromisszumot a Krisztusnak való teljes elkötelezettségünkben. A tanítványi életünk első próbája valószínűleg mindenkinél az, hogy fontosabbnak tartunk-e bármilyen kapcsolatot Krisztusnál - és sokak számára ez a legnagyobb próbatétel az egész keresztény életük során. Ahogy az Úr egyértelműen kijelenti ebben az igeversben, aki ezt a próbát nem állja ki, nem lehet a tanítványa. Szinte bármelyik másik vallásból tér valaki Krisztushoz, valószínű, hogy a családja kitagadja. Van aki azt is kockáztatja ezzel, hogy megölik, mert úgy gondolják, hogy szégyent hozott a családjára. Ez a történelem során mindig is igaz volt a kereszténységre áttérőknél, még manapság is. Hogy panaszkodhatunk mi, amikor a barátaink és közeli rokonaink utasítanak el, vagy tesznek minket nevetség tárgyává? Azok, akik arra törekednek, hogy Krisztus tanítványai legyenek, a kereszt életformáját élik, és szinte biztos, hogy a legközelebbi barátaik és rokonaik fogják üldözni és kiközösíteni őket. Mivel az esetek többségében magas árat kell fizetni a tanítvánnyá váláshoz, ezért borzalmas károkat okozunk az Őt követni vágyóknak, ha nem magyarázzuk el ezeket rögtön az elején. Az igazi keresztény élet a legnagyobb kaland ezen a földön, és a legnagyobb beteljesülést adó élet, de a legnehezebb is egyben. Az, hogy nem mondjuk el az igazságot ezzel kapcsolatban, az egyik nyilvánvaló oka annak, hogy miért van olyan kevés igazi tanítvány, még a magukat kereszténynek vallók között is, sőt azok között is, akik odaszántnak tartják magukat. Lehet valaki nagyon odaszánt, és közben mégsem követi az Urat, vagy nem engedelmeskedik Neki. A Krisztusban való életünket rabszolgaként kezdjük, lehetőségünk van arra is, hogy továbblépjünk és a barátaivá legyünk, és ezután még tovább haladva a fiaivá és leányaivá válhatunk. Ha nem rakjunk le a megfelelő alapot, hogy szolgák legyünk, akkor a szellemi fejlődésünk valójában elsatnyul, bármilyen sok ismeretet is szerzünk, és bármilyen sok jó cselekedetet hajtunk végre. Sok emberrel találkoztam, akik azt állítják, hogy eljutottak a fiúságra, de úgy látszik, hogy kihagyták a fejlődés első két szakaszát. Talán nem mindegyikükre igaz, de akikkel én találkoztam, a többségüknél még mindig róluk szól az egész, és arról, hogy ők mire jutottak el - ahelyett, hogy minden az Úrról szólna, és arról, amit Ő érdemel. Ez egy alapvető éretlenség jele még a szolgáknál is, nemhogy a fiaknál. Nyilvánvaló, hogy létezik egy magasabb rendű elhívás Istennél, máskülönben a Filippi 3-nak és az ahhoz hasonló igehelyeknek semmi értelme nem lenne. Mindazáltal az elérhető legmagasabb rendű dolog az, hogy őszintén mondhassuk, amit az apostol is mondott a Galata 2:20-ban: "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus". Az igazi tanítványok olyanná válnak, mint a mesterük, a mi Mesterünk pedig megüresítette magát, hogy szolgává legyen egész földi életére. Vannak lehetőségek, amelyek által előrébb juthatunk az Istennel való barátságunk, sőt a fiúságunk felé, de attól még továbbra is igaz, hogy ezen a földön, ebben az életben szolgáknak vagyunk elhívva. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy elvezessen az igazi bibliai tanítványságra. Ennek az elérését az fogja a legjobban bizonyítani, amikor már nem magunknak élünk, nem is a jutalomért, hanem Őérte, hogy Ő megkaphassa azt a jutalmat, amelyért Ő akkora árat fizetett. Nem tudunk egy szempillantás alatt éretté válni, és még az Úr is keresztet tűrt azért a dicsőségért, ami előtte állt - tehát annak is van helye, hogy részesüljünk a jutalmakból és nagyra becsüljük azokat. Ezeket is meg fogjuk vizsgálni, de a célunk az, hogy ez legyen a kisebbrendű célkitűzés, a mindenek feletti célkitűzésünk pedig az legyen, hogy Ő megkapja az Ő jutalmait, azaz a nemzeteket és a szeplő és sömörgőzés nélküli menyasszonyt.