A Nagy Küldetés, 37. rész A munkánk gyümölcse

A Nagy Küldetés, 37. rész A munkánk gyümölcse 2013., 37. hét Rick Joyner Az emberek megértéséről szóló témát folytatva, ahogy múltkor is mondtuk: nem szabad meglepődnünk azon, hogy akik nem ismerik az Urat, a kormányba vetik a bizalmukat. Ez az egyetlen, amiben bízni tudnak. Mindazáltal a kormányok rendszeresen megbuknak, és ez a jövőben is így lesz. A Nagy Küldetés nem más, mint az, hogy egy olyan reménységet adjunk át a világnak, ami soha nem fog csalódást okozni. Azok, akiknek reménységük van, és reménységet adnak át másoknak, a legragyogóbb fények lesznek a következendő időkben. Az evangélium jelentése "jó hír", és nem rossz hír. Az az evangélium, aminek a hirdetése ránk lett bízva, a legjobb hír, amit a világ valaha hallott. A Király jön, és az Ő királysága lesz megalapítva a földön, hogy az Ő akarata legyen meg itt a földön, mint a mennyben. Ahogy a biztos prófétai szó is leszögezi, Ő helyreállítja a földön a paradicsomi állapotokat, amilyennek eredetileg volt teremtve. Még az oroszlán is együtt fekszik a bárányokkal, a gyerekek pedig kígyókkal fognak tudni játszani. Azt az ígéretet is kaptuk, hogy nem lesz többé fájdalom, betegség és halál. Nem lesz gyermekbántalmazás, és senki sem fog ártani másoknak. Emellett, ahogy az Ésaiás 3:10-ben és hasonló helyeken olvashatjuk, az igazak a saját munkájuk gyümölcsét fogják enni. Ez sokaknak megdöbbentő gondolat, akik úgy képzelték eddig, hogy a paradicsomban mindent megadnak nekünk. Valójában ez csak megfosztana bennünket egy olyan dologtól, ami létfontosságú a egészséges lelkiállapotunkhoz. Ha úgy gondolod, hogy Krisztussal fogsz együtt uralkodni, meg fogsz döbbenni, mennyi munkával jár az uralkodás. Az ember elsősorban az Istennel való közösségre lett teremtve, másodsorban pedig munkára, hogy művelje a kertet. Nem a munka volt a Bukás következményeképpen bejött átok, hanem a fáradozás. A fáradozás nagy és fájdalmas erőfeszítéssel végzett munkát jelent. Az a munka viszont, ami nem a Bukás átka alatt áll, szükséges az ember beteljesüléséhez. Igaza van a pszichológiának, amikor azt állítja, hogy az ember beleőrül, ha megfosztják az értelmes munkavégzéstől. Úgy lettünk megalkotva, hogy megvalósítsunk egyes dolgokat. Ha ettől megfosztanak, elkezdjük elveszíteni az emberi mivoltunk alapjait. Ezért van, hogy akik segélyen élnek, azok a lényük létfontosságú részétől vannak megfosztva. Egy szörnyű börtön zárta magába őket. Isten királysága ilyet nem fog tenni az emberekkel. Pár éve volt egy érdekes beszélgetésem néhány CIA ügynökkel. Egy olyan ügynökségi tanulmányról beszéltek nekem, aminek a keresztény missziók voltak a fókuszában. Tudták, mennyit költöttek a keresztények missziókra, gyakorlatilag az összes országban, és az eredményekkel is tisztában voltak. Csodálkoztam, hogy ilyen tanulmány készült, de az eredményeken is elcsodálkoztam. Úgy éreztem, minden gyülekezetnek és missziós szervezetnek hallani kellene a tanulmányuk alapján levont következtetéseket. Ezek az ügynökök elmesélték Dél-Korea háború utáni történetét. Azt mondták, hogy a keresztény missziók bőséges szállítmányokkal árasztották el ezt a lerombolt országot. A CIA a Külügyminisztériumban kérte, hogy állítsák le ezt a nagy mértékű adományozást, mert senki sem lesz motivált a termelésre, ha csak oda kell menniük a misszióhoz, és ingyen megkapnak mindent. Mikor ez a jótékonykodás végül megszakadt, a dél-koreai gazdaság lendületbe jött. Mára a világ hatodik legnagyobb gazdasága az övék. Sőt, ami ennél is fontosabb, az utána következő fél évszázad során Dél-Koreában tértek meg a legtöbben. A világ legnagyszerűbb gyülekezeteihez tartoznak az itt létrejött gyülekezetek, sőt a legnagyszerűbb keresztények között vannak némelyek az itteniek közül. Igaz a mondás: Ha halat adsz valakinek, egyszer lesz mit ennie. De ha megtanítod halat fogni, egész életére biztosítva lesz a táplálkozása. Bármennyire is a legjobb szándékkal történik, a korlátlan és feltétel nélküli jótékonykodás romboló tud lenni. Ezt mi akkor tanultuk meg, amikor friss vizű kutakat ástunk afrikai falvak számára. A ZAO missziónk vezetője olyan megállapodást kötött az első faluval, hogy ha kiássák a gödröt, mi biztosítani fogjuk a köveket, a csővezetékeket, és a kúthoz szükséges többi dolgot. Amikor a csapatunk is megérkezett, hogy befejezze a kutat, a kiásás még nem történt meg. Megkérdezték, hogy miért nem ásták ki, mire a falu vezetője azt mondta, hogy nekik a misszionáriusok mindig megcsináltak mindent. A csapatunk készült továbbindulni, de a vezető tiltakozott. A csapatunk viszont kijelentette, hogy csak akkor végzik el a munka rájuk eső részét, ha a falubeliek is megteszik a saját részüket. A vezető szerzett néhány embert, és kiásták a kutat. Mivel a saját idejüket és energiájukat fektették a munkába, a sajátjuk lett, és ezért később is gondoskodtak a kút karbantartásáról. Később megtudtuk, hogy Afrikának abban a régiójában már 8000 kutat is kiástak különböző missziók és alapítványok, de csak néhány működött ezek közül. Sok kút csupán egy-egy 5 dollárnyi hozzájárulás hiánya miatt nem volt használatban. Senki sem tartotta karban ezeket a kutakat, és senki sem mutatta meg a bennszülötteknek, hogy kell karbantartani. Nem csak az a kb. 10 millió dollár lett elpazarolva, de azokra az emberekre nézve is tragikus hatással volt ez az egész, akik jobban jártak volna, ha már kezdetben sem kapták volna meg a kutat. Amikor mi partnerségre léptünk egy faluval, megtanítottuk őket, hogyan ássák ki és készítsék elő a kutat, vagy a vízforrást, és arra is, hogy hogyan kell karbantartani. Ilyenkor az egész törzs átélte a saját tulajdon büszkeségét, ami felemelő érzés volt. Ezt ugyanúgy alkalmazni lehetett iskolák és gyülekezeti házak építésénél is. Amikor az embereket bevonjuk a munkába, az átformálja őket. Amikor mindent megcsinálunk helyettük, azzal sérülést okozunk nekik. Ahogy a Katrina katasztrófa idején is megtanultuk, először valóban meg kellett adnunk mindent az embereknek, viszont fontos volt, hogy hamar munkába állítsuk őket, hogy csináljanak is valamit. Igaz, hogy nehéz szívvel tettük ezt, hiszen sajnáltuk ezeket az embereket, akik annyi mindent elveszítettek, mégis kulcsfontosságú volt. Ha egész nap ott ültek a fájdalmaikkal foglalkozva, az sokkal rosszabb volt rájuk nézve. Érzelmileg nagyon ingataggá tudtak válni. Ha valami hasznos dolgot bíztunk rájuk, bámulatos volt azt látni, mennyire gyorsan elkezdtek rendbe jönni.