Mi voltunk az egyetlen család az étteremben.Eriket beraktam
egy etetőszékbe és megjegyeztem magamnak milyen csendben eszik minden vendég,Néhányan
halkan beszélgettek.
Erik hirtelen örömteli kiáltást
hallatott.
"Szia!" - mondta,
miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte.
Szemei az izgatottságtól
kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan mosollyal,hevesen integetett.
Próbáltam megtalálni hirtelen
örömének forrását. Sikerült.
Egy koszos, szakadt kabátot
viselő öregember volt.
Nadrágja gyűrötten lógott rajta,
cipzárja félig lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel
telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép.
Túl messze voltunk ahhoz, hogy
szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös.
Ő is integetett.
"Szia, kicsi baba! Szia,
nagyfiú! Kukucs!" - mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel.
"Most mit csináljunk?"
Meghozták az ebédünket. A férfi
szakadatlanul kiabált a túloldalról.
"Ismered ezt a játékot?
Kukucs! Nézd csak! Ismeri!"
Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos
és egyértelmű volt, hogy részeg.
A férjemmel majd elsüllyedtünk
szégyenünkben.
Csendben ettünk, de nem úgy Erik,
aki egész repertoárján végigment,
az öreg pedig mindent
utánacsinált.
Végre befejeztük az evést és a
kijárat felé vettük az irányt.
A férjem elment fizetni azzal,
hogy a kocsinál találkozunk.
Az öregember pont köztem és a
kijárat között ült.
"Uram, segíts, hogy kijussak
innen anélkül, hogy megszólítana minket!" - imádkoztam magamban.
Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy
fordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de miközben elfordultam
Erik kitekerte magát és az ismert
"vegyél fel" babapozícióba helyezkedett.
Mielőtt bármit tehettem volna
Erik az öregember karjaiba vetette magát.
Hirtelen ott álltam és néztem,
ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart
egy boldog kisgyereket.
Erik teljes bizalommal és
szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét.
Az öregember becsukta a szemét és
láttam, ahogy megindulnak a könnyek.
Öreg, koszos, fájdalomtól és a
kemény munkától kicserzett kezei
igazi gyengédséggel tartották a
fiamat, miközben szeretettel a hátát simogatta.
Nem láttam még ilyen mély és
ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között.
Döbbenten álltam.
Az öreg néhány másodpercig ölelte
Eriket majd rám nézett.
"Nagyon vigyázzon erre a
fiúra!" - mondta szilárd meggyőződéssel.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy
"megteszem".
A férfi nem túl nagy
hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról Eriket,
mintha valóban fájdalmat okozott
volna neki a mozdulat.
Megfogtam a fiamat és az
öregember ennyit mondott:
"Isten áldja asszonyom! Ez
volt a karácsonyi ajándékom."
Egy elmakogott köszönet után
futva tettem meg az utat az autóig.
A férjem nem értette miért sírok
és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy
"Uram, Uram, kérlek, bocsáss
meg!"
Tanúja voltam Krisztus
szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül,
aki nem látott bűnt és nem
ítélkezett.
Egy kisgyereken keresztül, aki a
másik lelkét látta és egy anyán keresztül,
aki nem látott tovább az öltözéken.
Keresztényként vak voltam,
miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott.
Úgy éreztem Isten azt kérdezi
tőlem,
"Hajlandó vagy megosztani a
fiadat egy pillanatra?" amikor Ő nekünk adta az Övét, örökre.
A rongyos öregember eszembe
juttatta, hogy "olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek,
hogy bemehessünk a mennyek
országába".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése