Egymás megértése - A Nagy Küldetés, 36. rész

Egymás megértése - A Nagy Küldetés, 36. rész 2013., 36. hét Rick Joyner Word for the Week / Heti Üzenet Attól, hogy ennyire megnövekedett a tudás a világon, még nem sok megértés tapasztalható. A megértés (a szerző nyelvén, angolul, két szó összetétele - a fordító megjegyzése) azt jelenti, hogy "alatta állni" valaki más helyzetének, hogy a helyükbe képzeljük magunkat. Ezt leginkább úgy lehet elsajátítani, ha megtanulunk jól hallgatni, odafigyelni, ami szintén nagyon ritka. Pedig ha be akarjuk tölteni a Nagy Küldetés parancsát, hogy tanítványokká tegyük az embereket, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy ott érjük el az embereket, ahol vannak. Az első osztályosoknak nem taníthatunk földrajzot, de az időseket is elveszítjük, ha földrajzot próbálunk tanítani nekik. Ezért ahhoz, hogy tanítványokká tegyük az embereket, vagy más szóval tanulóvá, fel kell ismernünk, hogy hol tartanak most, és mi a következő dolog, amit meg kell tanulniuk. Ehhez megértésre van szükség. Erre az egyik példa az, amikor oly sok keresztény nem képes megérteni, miért van az, hogy a hitetlen emberek annyira tudnak hinni és reménykedni a kormányban. Az Istenben való hit nélkül nem is tudják másba vetni a bizalmukat. Ezért nem kell meglepődnünk azokon az embereken, akik a kormányban látják a problémáik megoldását. Mivel egyetlen emberi állam kormánya sem képes elhordozni egy ilyen bizalom terhét, ezért azon sem kell meglepődnünk, ha a törvénytelenség egyre nagyobb méreteket ölt, amikor az emberek rájönnek, hogy mégsem bízhatnak a kormányukban. A Katrina Hurrikán idején működtetett segélybázisunkon tapasztaltuk, hogy mennyire magatehetetlenek tudnak lenni azok, akik hozzászoktak, hogy az állam gondoskodik róluk. Ez a magatehetetlenség egy görcsös félelmet eredményezett, majd a félelem hamar eszeveszett dühöngésbe ment át, olyan mértékben, hogy a saját megmentőikre kezdtek lövöldözni. Azért vettünk részt a Katrina segélyprogramban, mert kaptam egy kijelentést az Úrtól, hogy át kell élnünk, ami ott történik, ahhoz, hogy meg tudjuk érteni ezeket az időket. Nagyon gyorsan megkaptuk a tanulságokat. Abban a helyzetben, ha az ember ránézett egy csoportra, azonnal meg tudta állapítani, kik azok, akik megdolgoznak a megélhetésükért, és kik azok, akik az állam támogatására támaszkodnak. Döbbenetes volt a különbség. Akik megdolgoztak a megélhetésükért, általában rendkívül leleményesek voltak, és feltűnően hamar beálltak a másoknak való segítségnyújtásba, még úgy is, hogy ők maguk is átéltek veszteségeket. Ennek a tragédiának az egyik legnagyobb hőse a szememben egy idős fekete férfi volt, aki egyik este tántorogva érkezett a bázisunkra. Mindenki részegnek hitte, pedig nem ivott. Ő éppen egy olajfúró toronynál dolgozott a tengeren, amikor lecsapott a hurrikán, és mire hazament, a családját már holtan találta, és mindene, amije csak volt, odaveszett a katasztrófában. A gyász fájdalmától tántorgott. Biztos vagyok benne, hogy ez a legborzalmasabb, amit egy ember átélhet, és mégis, néhány nap múlva ott segített a férfi a konyhában, beállt pakolni a teherautókról, sőt még másokat is igyekezett vigasztalni. Néha megállt sírni egy pár percet, aztán tovább folytatta mások kiszolgálását. Még most is ez az egyszerű idős férfi van előttem, amikor az igaz nemeslelkűségre gondolok. Ezzel szöges ellentétben, a bázisunkra látogató emberek közül azok, akik az állami támogatásra támaszkodtak, ők voltak a lehető legkellemetlenebb és legjobban követelőző emberek, akit csak el lehet képzelni. Ezek az emberek dühöngeni kezdtek, ha nem kapták meg azonnal, amit követeltek, vagy ha megkértük őket, hogy csináljanak valamit, például segítsenek felszolgálni az ételt, vagy lepakolni egy teherautót. Ekkor kezdtem megérteni, hogy ez a "jogosultság" mentalitás, amit világszerte nevelnek az emberekbe a kormányok, olyan nagy törvénytelenséget tud végül eredményezni, amilyet még soha nem láttunk eddig. A jelenleg alkalmazott módszerekkel egyetlen földi kormány sem fogja tudni megadni mindazt, amire szüksége van az embereknek. Közeledik a kormányzatokkal kapcsolatos végső csalódás és kiábrándultság. Még a pszichológia is megállapította, hogy az ember beleőrül, ha megfosztják az értelmes munkavégzéstől. A jótékonyság valóban a keresztény élet kulcsfontosságú része, de mindig is arról szólt, hogy az emberek segítenek más embereknek. Ezzel ellentétben, az intézményesített jótékonyság megfosztja őket az emberi mivoltuktól. Hogy-hogy ennyire kevesen fogják fel azt, hogy a mai szociális segélyrendszerünk olyan szörnyű megkötöttséget rak azokra az emberekre, akikről azt mondjuk, hogy segítünk nekik, amiből csak kevesen tudnak kiszakadni? Jó dolog azokon segíteni, akik nem tudnak magukon segíteni, de rossz dolog azoknak adni, akik képesek dolgozni, de nem hajlandóak rá. Miért beszélünk erről a Nagy Küldetés kapcsán? Isten kormányzata nem egy szociális ellátórendszer állama lesz. Pál apostol azt mondta, hogy ha nem vagyunk hajlandóak dolgozni, akkor nem szabad megengedni azt sem, hogy együnk (lásd 2 Thesszalonika 3:10). Szigorúan hangzik, pedig ez sokkal irgalmasabb dolog, mint ha emberfüggővé tesszük az embereket. A kormányok hamarosan kezdenek úgy elolvadni, mint a viasz, ahogy a 97. zsoltárban is olvashatjuk. Fel kell készülnünk erre. Azok a gyülekezetek viszont, akik az emberek anyagi forrásai akarnak lenni, ugyanúgy meg fognak bukni, mint ahogy a szocialista kormányok is elkerülhetetlenül megbuknak. Rengeteg olyan keresztény jótékonysági szervezet és misszió van, amelyek ugyanolyan ostobák és romboló hatásúak, mint a szocializmus. Nem arra vagyunk elhívva, hogy az emberek forrása legyünk, hanem arra, hogy odavezessük őket a Forráshoz. Senki sem fog azért üdvözülni, mert ismer valakit, akinek hite van. Saját személyes hitüknek kell lenniük Istenben. Az kell, hogy legyen a célunk, hogy abban segítsünk az embereknek, hogy hitben járjanak, és ne ránk támaszkodjanak.