KECSKEMÉTI JÁNOS ÉS PANNI BIZONYSÁGTÉTELE:
„HOGYAN TELJESÍTETTE BE ISTEN AZ Ő ÍGÉRETÉT – „SZERZEK NÉKI SEGÍTŐTÁRSAT, HOZZÁ ILLŐT” – A MI ÉLETÜNKBEN?” (2.rész.)
Most Panni kapcsolódik be, és mondja el az ő oldaláról a történetet:
Az én történetem, nem 4 évvel jegyességem előtt kezdődött, hanem kb. úgy 1 évvel. János önmagában harcolgatott, anélkül, hogy én erről tudtam volna.
Nálam mi készítette elő a döntést?
Nagyon szerettem a gyülekezetbe járni, szerettem mindenhová menni, amit a gyülekezettel tettünk – missziós utak, bábozások, hajnali missziók. Plakátragasztás, traktátus-szórás.
Ismertem Jánost, de nem igazán figyeltem fel rá, egy volt a sok közül.
Egyet tudtam – ezért nagyon hálás vagyok Gyuri-pásztoréknak – jó volt, hogy fiatal korunkban kaptunk erről tanítást. Nem úgy volt, hogy sok csalódáson voltunk már túl, amikor megkaptuk a tanítást a társra-várásról, hanem időben. Ezek tábori tanítások voltak, „társra-várva” szeminárium, egy nap, fiatal korunkban.
Az alakult ki bennünk, hogy jó dolog ezt a területet Istenre bízni. Egyénileg született meg mindenkiben a döntés – legalábbis bennem megszületett: „Ezt a területet TELJESEN Istenre fogom bízni.”
17 évesek voltunk. Nem akartam férjhez menni ennyi idősen. Fiús beállítottságú voltam. Bátyjaim mellett nevelkedtem. El sem tudtam képzelni azt, hogy valaha menyasszony leszek. Felnőtté válásunk előtt voltunk. Azért is volt ilyen hosszú a történet, mert közben zajlott a felnőtté válásunk is.
De szerettem volna Istentől mindent – vágytam rá, hogy amikor házasságom lesz, milyen legyen. Elérkezett az a pont, hogy elkezdtem komolyabban imádkozni ezért. János nem nagyon jutott eszembe, de az érzés feltolult bennem, az érzés... Imádkoztam, hogy letegyem az érzéseimet, ne kezdjek el vadászni. Megnyugodtam, és Isten kezébe letettem az egészet.
Jánossal a gyülekezetben beszélgettünk, de legfeljebb annyira ismertem őt, mint a többieket, akikkel együtt szolgáltunk a gyülekezetben – nem különösebben lettünk barátok. Beszélgettünk – többet megtudtam róla – de nem „kettesben-egymással-jellegű” barátkozás volt ez.
Én úgy értem, hogy a „barátkozásba” bárki befér, nem érzi senki magát zavarónak ebben. Az „udvarlás” pedig az, amikor már ki akarom vonni a másikat, és kettesben lenni vele – ez már egy másik téma.
A jegyességig nem is volt udvarlás a mi életünkben.
Amikor eljött, hogy megkérje kezemet, nem voltam erre felkészülve.
Éppen kint gyomláltam a kertben, hatalmas volt a gaz, fürdőruhában voltam, és pólóban, izzadtan, 40 fokban. „Felveszek valamit” – mondtam, és, hogy – „Gyere be”.
Leültettem a konyhában, kapott valamit – talán egy málnát – inni, és néztem rá. Kínos helyzet volt – vajon miért jött? Elmondta.
„Tényleg?” – ennyi volt a kérdésem. Utána őszintén elmondtam neki – „nekem ez új”. Nem mondtam neki teljesen nemet. Ezt mondtam: „Fogalmam sincs. Egyet lehet tenni. Letesszük Isten kezébe, és imádkozunk. Ha Isten mutat valamit, majd megbeszéljük.”
Akkor, ezek után, bement a szobámba, és megnézte a könyveimet. Otthon érezte magát. János mindenhol otthon érzi magát. És mindenhol megnézi a könyveket.
Ez volt nyár legelején. Jöttek a táborok, gyülekezeti, gyerektábor, stb. eltelt így a nyár. Utána ősztől Kecskeméten kezdődött az iskolám. Megegyeztünk abban, hogy imádkozni fogunk. Úgyhogy imádkoztam.
Azt imádkoztam, hogy ha igen, akkor igen, ha nem akkor nem. Valamelyiket tudjam meg. Nem voltam szerelemes Jánosba, úgyhogy mindegy volt számomra. „Ha igent kapok, akkor ennek nyilván nagyon nyomós oka van, és akkor biztos meg fogom majd szeretni” – gondoltam – „ha nem, akkor mindegy”.
Azután eljött egy házasságkötés a gyülekezetben. Ezen a napon Annával (Gyuri-pásztor feleségével) beszélgettünk. Megkérdezte, én „hol tartok”. (János Gyuri-pásztorral imádkozott ezért a dologért.)
Anna rám kérdezett: „mi van”.
Előtte volt már „valami”, csak még nem kezeltem. Isten azt mondta belül, nagyon világosan, nem hallható hangon: „az Úrtól vannak a férfiú lépései”.
Mivel nem voltam érzelmileg befolyásolva, tudtam, hogy ezt Isten mondta, mert pontosan olyan módon tette, és olyan hatással volt rám, mint amikor megtérésem előtt osztálytársam bizonyságot tett nekem, és beszélt velem az Úr dolgairól, és elhallgattam volna sokáig. Akkor egy olyan érzés volt bennem, mintha valaki egy pecsétet nyomott volna arra, amit mondott: EZ IGAZ. Ez a Szent Lélek volt. Később tudtam meg, hogy ez a Szent Lélek, de egy biztos volt bennem: Teljesen mindegy, mit döntök, éreztem belül, hogy megtérek-e, vagy sem – de amit hallottam, az igaz. Ez volt bennem: „EZ IGAZ”. Ez mintha egy nyomós pecséttel lepecsételték volna.
És most ugyanez volt – „az Úr részéről IGEN”.
Most jöttem én. Most következett az én részem. „Hogy mondhatok igent egy embernek, akibe nem vagyok szerelmes és amúgy sem tudom, hogy mit jelent menyasszonynak lenni?”
Találkoztam vele augusztusban. Elmondtam neki augusztus végén, hogy igen, az Úr mondta, de bennem nincs semmilyen érzés.
Ekkor indult el a levelezés. Nem ilyen klasszikus „szerelemes levelezés” volt – (ma is te jutottál eszembe, éjjel-nappal rád gondolok, stb.) – nem. Megismertem benne a szívét, a legbensejét. Bennem az volt, hogy egész életemet az Úrral akarom leélni – és amit megismertem belőle, az Úrral való legbenső kapcsolata, a szíve, amit az Úrral él. Megismertem a szívét. Erre volt szükségem, hogy beleszerethessek. Beleszerelmesedtem. Jó volt nekünk ez a levelezés, többet jelentett, mint a kettesben való sétálgatások – nekem arra volt szükségem, hogy belülről meggyőződjek, hogy megismerjem az Úrral való kapcsolatát.
Ez után szüleimnek is elmondtuk – bár előtte, már anyukámnak elmondtam a „készülődést”. Azonban a bátyáim még nem tudták. Éppen kocsonyát evett a bátyám – előtte még egy fiút nem látott körülöttem – amikor azt mondtam, hogy „most eljön a vőlegényem”, és megakadt a torkán a kocsonya.
Az Úrért üldözéseket kell kiállnunk – de ez többnyire nem abban áll, hogy géppisztollyal kergetnek a hitetlenek – sokszor a családon belül kemény szívvel találkozunk. El nem fogadással. Bolondnak néznek.
De nem baj. Ez van. Az Úrtól van – és én döntöttem. Úgyhogy ez van.
Hosszú jegyességünk apukámat győzte meg. „Ha ennyit kitart egy kapcsolat” (Amerikában töltöttem egy évet, teljesen egyedül) – meggyőző volt számára.
Érdekes – egy család nem garancia arra, milyen lesz a gyerekek házassága. Szüleim nem váltak el, Jánoséi sem, de nem az Úrban voltak.
Előtte nem is akartam házasságot kötni.
A mi életünk az egyetlen a családjainkban, akik megmaradtunk ezen az alapon, hűségesek vagyunk, normálisak az érzelmi megoldásaink, nem a válás szélén, hosszú kiabálások után békülünk ki esetről-esetre. Tele van ilyenekkel a családunk – mindkettő bátyám váltott már. Le kell, essen a tantusz – a fundamentumot megtalálni, ráépíteni az életünket egy ilyen mozdíthatatlan fundamentumra, ez a házasság alapját is megadja.
Őszinte voltam Istennel szemben, és magammal szemben is. Ez volt a legjobb befektetés.
Ha odaadtad az életedet az Úrnak – akkor kész. Ha rábíztad, akkor nem kell félni attól, hogy mégsem működik, az Úr mégsem fog válaszolni. Ő nem játszik veled. Nem arra megy ki az egész, hogy találgass: „Ő szólt-e, vagy mégsem”; hanem az Úr akar szólni, méghozzá úgy, hogy halld. Akar szólni. Akarja, hogy halljad meg. Ígérete – „az én juhaim hallják az én szómat”. Ez történt. Az ember becsületes, őszinte – mindenképpen jó úton halad. Mert az Úr AKAR segítőtársat szerezni.
János még kiegészíti két dologgal:
Isten nem kényszeres, és minket sem kényszerít.
Angolt tanított egy lány nekem – belém villant: „Uram, ne ő legyen a társam. Persze, Uram, bármit, amit akarsz, de – mondtam – csak ne őt”.
Isten nem kényszeres. Nem fog rád kényszeríteni valakit, akit nem tudsz szeretni. „Ez már csontomból való csont, … húsomból való hús!”.
Sok jó könyvet olvashatsz – nem közvetlenül a házasságról, de ha figyelsz, látod a házasságokat is. Smith Wigglesworthről, a „hit apostoláról” is olvashatsz – tüzes felesége volt.
Életében volt egy meghidegülő periódus. Jól ment az üzlete, de Isten már nem volt olyan fontos a számára. Felesége ugyanolyan tűzzel ment istentiszteletre. Megfenyegette a feleségét – ki fogja zárni otthonról, ha továbbra is elmegy a gyülekezetbe. Felesége bátran ment továbbra is. S a férj valóban kizárta a feleségét.
Angliában éltek. A férj az első ajtót bezárta felesége előtt – de nem vette észre, a hátsó ajtó nyitva maradt. Másnap reggel a férj arra ébredt, hogy felesége vidáman, szeretettel készítette a reggelit a számára. Derűs volt, egy szóval sem hánytorgatta fel férjének, amit vele tett. S a feleség visszanyerte a férjét az Úrnak ezzel a tűzzel és szeretettel.
Ez az asszony egyszer ezt mondta férjének, aki így fogalmazott: „Én vagyok az úr ebben a házban, én parancsolok!” – „Te a férjem vagy, de az Uram, az Jézus Krisztus.”
Énbennem is ez a vágy élt: „Mindenkinél jobban, Uram, Téged szeressen!” – ez volt a vágy bennem. Amikor egy menyegző után mentünk haza, valaki megkérdezte: „És te milyen társat akarsz?” Erre a történetre is gondolva, ezt válaszoltam: „Olyat, aki az Urat szereti a legjobban! Ez a legfontosabb. A többi mindegy. Tőlem lehet sánta is, ha erről lenne szó, ez nem annyira fontos.” Erre megrökönyödött. De tényleg ez volt a legfontosabb.
Még annyit tennék hozzá, hogy János, és Panni évtizedes házasok, szeretik egymást, gyermeküket az Úrral együtt nevelik, sok misszióban, rengeteg missziós bevetésben együtt vettek részt és támogatták egymást. Isten megáldotta Pannit több tucat csodálatos új énekkel, dicsőítő dalokkal, és gyerekeknek szóló evangélizációs és hitépítő énekekkel is, és Jánost is megáldotta azzal, hogy részt vehetett és vehet gyermekek, fiatalok és felnőttek százainak, (nem túlzás: ezreinek) elérésében az evangéliummal. Börtönben, a Palánta Gyermekmisszióban, utcán és intézményekben egyaránt. Életüket azóta is az Úr Jézussal élik, és nem bánták meg, amit fiatalkorukban eldöntöttek és megharcoltak. Velük együtt bíztattunk mi is Téged: kövesd példájukat, és légy áldott, élj boldog házasságban. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése