KECSKEMÉTI JÁNOS ÉS PANNI BIZONYSÁGTÉTELE:
„HOGYAN TELJESÍTETTE BE ISTEN AZ Ő ÍGÉRETÉT – „SZERZEK NÉKI SEGÍTŐTÁRSAT, HOZZÁ ILLŐT” – A MI ÉLETÜNKBEN?” (1.rész.)
János meséli:
Hogyan teljesítette be Isten az Ő ígéretét – „szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt” – a mi életünkben?
23 éve tértünk meg. Nem hívő háttérből jöttünk. Itt – a Mahanaim Gyülekezetben – tértünk meg mindketten. Kezdettől ismertük már egymást, itt, a gyülekezetben találkoztunk össze.
Nagyszerű, missziós gyülekezetünk van, úgyhogy, mi mindig mentünk, együtt, sokan, fiúk, lányok, vegyesen, táborokba, missziózni, evangélizálni. Együtt szolgáltunk pantomim csoportban, utcai evangélizációkon, Balaton-körüli evangélizációs turnén. Nyári gyerektáborok, és hasonló megbízatások útján nagyon jó közösség alakult ki.
Mielőtt megtértünk, mindketten láttuk saját szüleink házasságát – egyikük sem vált el, viszonylag rendezett volt minden, világi mércével boldog volt a házasságuk – de, valahogy, mégsem volt számunkra olyan vonzó minta, hogy ezt akartuk volna követni.
Itt a gyülekezetben viszont beleláttunk más házasságokba is. Láttuk, hogy a gyülekezet tagjai szeretik egymást, nem válnak el. A férfiak szerelemmel szeretik feleségüket, hűségesek. Azt láttuk megvalósulni, amiről a Biblia írt.
Ezt mondtam: „Uram, ha Te vagy a házasságszerző, akkor én ezt a területet teljesen Rád bízom.” El is döntöttem, nem fogok a társ-kérdés érdekében saját magam tenni.
Osztálytársaim diszkókba jártak, bulizni, ott ismerkedtek – én nem mentem velük. Nem nagyon értették. Mondták is nekem a magukét: „pap lettél”… ezt mondták. De a gúnyolódás és az értetlenség csak lehetőséget jelentett nekem, hogy Jézusról beszélhessek velük. Szabadidőm nagy részét ez tette ki: az Úr Jézusról tettünk bizonyságot.
Panni egy rajzot mutat:
Amikor Jánossal ez történt, 17-18 éves volt, és kb. így nézett ki.
János folytatja:
Leérettségiztem. Gimis osztálytársaim életében még csak ezek voltak – bulik, lányok, járás – de amikor továbbtanultam, (szakmát tanulni mentem nyomdaipariba), ott már élettársi kapcsolatokban éltek az emberek.
Kakukktojásnak néztem ki a szemükben – én egészen más voltam. Csak néztek rám, furcsállva. Hangoztattam bibliai meggyőződésemet. Tudtam, hogy mindenki ezt az életet kívánja, igazából. Persze egyik sem vallja be. Sorra mondták az érveket – „honnan tudod, hogy ő az igazi, azt ki kell próbálni”. (Ez alatt persze az együttélést értették.)
Most, a saját öcsémen látom. Ő másfél évig élt együtt a lánnyal, akivel utána összeházasodott, de már válni akarnak. Én akkor is tudtam: más garancia kell. Nem elég, ha „kipróbáljuk”. Isten az, aki erre garanciát vállal: „szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt”.
A szakmunkásképzőben, az osztálytársaimnak is beszéltem erről.
Ebben az időben Panni is feltűnt nekem, megakadt rajta a szemem – de kértem az Úrtól, hogy ne ez legyen a mérvadó, hanem az, aki az Úrtól van, akit Ő akar adni. Nem azt akartam, amit a fiúk általában elképzelnek. Egyet akartam: „Uram, mondd meg, KI AZ! Akit Te akarsz adni, azt kérem.”
Panni még egy rajzot mutat. Ez őt ábrázolja 17-18 évesen.
Sovány. Bár szoknyában ábrázolja a kép, de valójában egy db. szoknyája volt – amúgy rövidnadrágban járt, pólóban, ingben, és rendkívül fiúsan. Két báty mellett nevelkedve – nem volt a nőiesség mintapéldánya.
János folytatja:
Én tehát az Úrtól kértem a társam. A gyülekezetben többen találtak már társra. Volt, aki kiállt, és felolvasta jegyzetfüzetéből az igéket – nekem ilyenek nem voltak. Mondhatnám azt is, hogy nekem Isten nem mondott semmit. De én nem is akartam megcsalni magamat – olyan igéket nem akartam „keresni magamnak”, amikkel becsaphatnám magam. Nem kerestem az Énekek énekéből, és hasonló helyekről. Megértettem: amelyik örökséget siettetik – az nem áldatik meg. Jézus Krisztus után a második legfontosabb döntés: ki lesz a társad! Mert örök életre szólóan kapsz társat.
Amikor valaki kiállt, és felolvasta: „akinek jegyese van, vőlegény az… és a barátja örül…” – nem voltam nyugodt. Én nem akartam ilyen igéket.
De az Úr sem ilyet adott. Nekem a Róma 8,32-ből szólt: „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna Vele együtt MINDENT minékünk?” Tudtam, hogy ez most erre a helyzetre vonatkozik, hogy Panni lesz az én társam.
Nálam ez négy éves periódus volt, mire biztos lettem a dologban. Ennyi kellett, hogy benőjön a fejem lágya.
21 éves voltam, amikor imádkoztam egy nyáron, s éreztem, eldőlt. Eljött az idő, kimegyek Pannihoz, hogy megkérjem. Kőbányáról elgyalogoltam a Keleti pályaudvarig, s közben azon gondolkodtam, mit is fogok mondani. Panni a 11. kerületben lakott. Volt időm, bőven, hogy végiggondoljam a mondataimat.
Megálltam kapujában (nagyon meglepődött), s így szóltam: „Szia Anna. Hozzád jöttem. Bejöhetnék?”
„Hát te…?”
Amikor beengedett, a konyhában ezt mondtam: „Imádkoztam társért…” és ő egyből rákérdezett: „Akkor én vagyok?”.
Úgy mentem oda, hogy a férfiú lépései Istentől vannak – a négy éves harc után, biztos voltam. Tudtam, hogy ő a társam.
De őbenne ez nem volt még meg így. Új volt a számára. Azt mondta: „Tegyük le Isten kezébe”.
Én már 4 évet vártam. 4 évet imádkoztam. És ezt mondják, „tegyük le”. Most mondhatnád – Uram, én már négy évet vártam. De nem. Nem bántam. Jó volt ez. Jó volt tovább várni. Jó volt az Úrra hagyni. Nem bántam. „Uram, én megtettem mindent, most már a te kezedben van.”
Dr. Kováts György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése